Előző írásomban felvázoltam a megfelelési kényszer kialakulásának okait a gyermekkorban. 

A felnőttség elérésekor (ugye ez az időpont eléggé különbözően alakulhat az egyéni embereknél, ki mikorra válik felnőtté) bizony minden ember egy jól berögzült, önmaga által elfogadott elvárás halmazzal éli életét, melyeknek meg kíván felelni. Ez az elvárás halmaz egyrészt tartalmazza az egyén értékrendjét, a társadalmi elvárásokat és azokat az elvárásokat, melyeket szüleitől, szűkebb és tágabb környezetétől átvett.

Ahhoz ugye, hogy egy közösségben, legyen az bármilyen kicsi vagy nagy, az ember be tudjon illeszkedni, jól érezze benne magát, bizony-bizony szükséges az alkalmazkodás. Ennek pedig alapfeltétele, hogy igazodni kell másokhoz, figyelembe kell venni a másik ember igényeit és vágyait is. A saját akarat érvényesítése pedig egyenesen önző… Innentől kezd bonyolódni aztán minden, és kerül a végén majd terítékre a kérdés, hogy most végül is kinek az életét élem? A sajátomat? Valaki másét?

A kérdés felvetéséig azonban rengeteg víz folyik le a Dunán és a Tiszán is.

Persze nem mindenkit érint egyformán a megfelelési kényszer. Azokat az embereket, akikben gyermekként az alakult ki, hogy nem törődnek senki mással sem, egyetlen fontos van előttük, mégpedig, hogy az legyen minden esetben, amit ők akarnak, nem nagy gond a megfelelés. Pontosabban csak és kizárólag az lesz a gondjuk, ha a másik fél nem hajlandó feltétel nélkül az akaratuknak behódolni. Az ő elvárásuk az, hogy másokra nézve kötelező ez a hozzáállás, ők maguknak ezzel szemben nincs ilyen kötelezettségük mások felé. Kőkemény önzés és másokon való átgázolást jelent.

Azok, akik viszont másokra odafigyelve élik életüket, bizony nagy teher lesz életükben a másokhoz való viszonyulásban a megfelelés. Ők azok az emberek, akik valójában jók akarnak lenni, mások akaratát önmaguk elé helyezik teljesen.

De miért is akar az ember mindenáron jó lenni? Egyszerű a magyarázat rá, szeretetre vágyik. Nincs nagyobb vágya alapvetően az embernek, hogy szeressék, társak vegyék körül, fogadják be vagy el. És ezért kőkeményen alkalmazkodni fog, vagy mindent – még önmagát - is képes feláldozni. Azok a gyerekek, akiket a szüleik érzelmi zsarolással nevelnek, „tanítanak” engedelmességre, vagyis akkor kapnak szeretetet, ha feltétlen engedelmességet tanúsítanak a szüleik felé, ha mindenben a szüleik elvárásának megfelelően cselekednek, felnőttként meg lesznek győződve arról, hogy a vágyott szeretethez csak a teljes körű alkalmazkodás vezethet el. Szeretet-koldusokká válnak, árucikké minősítik le magukat. Erről Csernus doktor sokat beszélt, sokan nem is nagyon értékelik nyers őszinteségéért...

Ehhez a jóakaráshoz még hozzá adódik a személyiség empatikus képessége is, mely tovább erősítheti a megfelelési kényszer erősödését.

Az empátia

Az empátia beleérző képességet jelent. Buda (1978) idézi Adlert, aki szerint az empátia a másik ember szemével látás, a másik ember fülével hallás és a másik ember szívével érzés képessége (Buda, 1978).

Forrás

Milyen csalafinta egy élethelyzet, amikor az ember jó akar lenni, szereti a másik embert, és szinte a zsigereiben érzi, hogy mire is vágyik a másik, mit vár el tőle, és szép lassan, de biztosan elveszítheti saját életét az alkalmazkodásának és empátiájának köszönhetően. Nem tesz rosszat a másik emberrel szemben, hiszen lehet a másik fél soha sem mondta ki ezen vágyait, ennek ellenére jól sem cselekszik, mert önmagának árt a legjobban ezzel a hozzáállásával.

Az élet bármely területén megjelenhet ennek a jóakarásnak a zsákutcája. Társadalomban élünk, kell alkalmazkodnunk másokhoz, ezt nem vitathatjuk. Azonban a módja és a mértéke korántsem mindegy. Az ilyen emberek pedig az önzést is szeretnék messze elkerülni, mert már másokkal szemben helytelennek élik meg. Nem is szép az önzés. De mondhatjuk azt is, hogy az ilyen ember önvédelem nélkül éli életét, kitéve önmagát a valóban önző és zsarnokoskodó egyének játékának.

A másik, azonban az önvédelem hiányával szorosan kapcsolódó hozzáállás, amikor valaki betegesen kerüli a konfliktus helyzeteket, mivel egy „jó” ember nem veszekszik, nem mond ellent, stb. Azt szögezzük le, hogy bár a konfliktus kiélezése vagy szítása nem lehet az ember célja, azonban, hogy megvédje önmagát, arra szükség van az esetleges konfliktusok felvállalására az életünk folyamán többször is. A hiányában az ember mások játékszerévé válhat, kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. Ilyenkor következik be az a vélekedés, hogy a külvilág a hibás, én meg a vétlen áldozat vagyok csak… Ez azonban egy hatalmas önámítás, mert aki nem tesz az önmaga jogos védelmében semmit, az hagyja, hogy mások úgy bánjanak vele, ahogy nem szégyellik.

Azt se felejtsük el, hogy fejlődésünk végett vagyunk itt a Föld nevű bolygón. És bizony az önmagunkért való kiállást hogyan is lehetne jobban megtanulni, minthogy az életünk folyama csupa olyan élethelyzetbe sodor minket (sodorjuk magunkat), melyben ez a téma fog terítékre kerülni.

A megfelelési kényszer alakulása:

1. A gyermek megtanulja, hogy jónak kell lenni, szót kell fogadni.
2. Engedelmes felnőtté válik a jóság reményében a szülött.
3. Megjelennek a felnőtt élet elvárásai az életében, melyet a külvilág közvetít, (szülők, pár, gyermek, barátok, főnökök, bárki, akivel az életben kapcsolatba kerülhet)
4. Alkalmazkodás mindenhez és mindenkihez ezerrel természetesen a jóság nevében. (Persze az illető egyre rosszabbul fogja érezni magát, csak az oka nem feltétlen lesz világos számára.)
5. Csalódások, frusztrációk. Idővel rá fog döbbenni, hogy bizony képtelenség mindenkinek a kedvére teljesíteni. (Arról a helyzetről már ne is beszéljek, amikor még ezek az elvárások ugyanattól a személytől folyton ellentétükbe változnak.)
6. Rádöbben, hogy a saját életében éppen ő maga nincs sehol sem.
7. Felmerül a változtatás igénye, vagy még jobban jó akar lenni…
8. Amennyiben még jobban jó akar lenni, nem jutott el a helyzet reális üzenetének megértéséhez.
9. Amikor megérti, hogy hiú ábránd a mindenkinek megfelelés, a mindenáron megfelelő embert nem tisztelik, nem becsülik és nem is szeretik, csak durván kihasználják, elindulhat a változás, vagyis a fejlődés felé. Azonban, itt még az önzés valódi mibenlétét is meg kellene értenie, mert a legnagyobb visszatartó erő tud lenni, hogy a világért sem akar önző lenni. Ugyanez a helyzet a konfliktusok felvállalásával is.

Fentebb már említettem, hogy a jóakarás mögött a személy szeretett vágya húzódik meg. Általában az ember a szeretetet mindig a külvilágtól, vagyis más emberektől várja el, és oda is akar szeretetet nyújtani. Elfelejtkezik közben önmagáról, akivel a világon a legszorosabb a kapcsolata, az első lélegzetvételtől egészen a legutolsóig minden ember önmagával éli le az életét. Ezen a ponton, tegye mindenki a szívére a kezét és próbáljon a legőszintébben válaszolni az egyszerű kérdésre:

Szereted-e önmagad?

Amikor pár évvel ezelőtt egy beszélgetés során, megkaptam ezt a kérdést, igencsak gondolkodóba estem. Ebben az időben már bizony sokat dolgoztam az önmagam szeretetén. Ennek ellenére a válaszom az alábbi volt:

Igyekszem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok…

A hölgy erre csak azt mondta, hogy bizony a szeretet és az elfogadás között elég nagy a különbség. És az igyekszem… ugye. Meg ha őszinte akarok lenni, bizony a gondolkodásomban önmagamat szeretni még mindig önzésnek tűnt ebben az időben.

Fontos szabály az életben, hogy másoktól csak azt kaphatjuk vissza, amit mi magunk is nyújtani vagyunk képesek. Olyan a mosdó, amilyen a törölköző… Csak annyi szeretet tud beáramlani az életünkbe, amelyet mi is tudunk nyújtani. Viszont az az ember, aki önmagát nem képes szeretni, tisztelni és becsülni, az a másikat sem lesz képes. De mi is a legnagyobb tanulni valónk az életünkben (életeinkben)? A szeretet. Eljutni az önző és birtokló szeretettől egészen a Jézusi tanítások szeretetéhez. Körülnézve a világban, sajnos azt látjuk, hogy bár Jézus régen élt itt a Földön, és nevét immáron több mint kétezer éve harsogja az emberiség, a szeretetbeli képessége még igencsak messze van a tanítottaktól. Az emberiség változása ebben kizárólag az egyének hozzáállásától tud formálódni.

Az írásom következő részében a megfelelési kényszerből való kiútról fogok írni.

Az írás előzménye: A megfelelési kényszer béklyóiban