Mindennapjainkban láthatjuk és tapasztalhatjuk akár a saját bőrünkön is, hogy milyen az, ha az összefogás hiányzik egy-egy kisebb vagy nagyobb társulásból az életben. Emberek vagyunk, így – hacsak nem valami remete életféleséget választottunk magunknak – bizony emberekhez kell igazodnunk, alkalmazkodnunk, együtt tevékenykedni vagy élni. Ez tulajdonképpen az élet bármely területén ott lesz, ha a családra gondolunk, ha a baráti vagy lakókörnyezetre, munkahelyre, stb.

Az ember alapvetően társas lény. A társakon keresztül tudjuk magunkat is megismerni. Itt nem feltétlen arra kell gondolni, hogy mit vélnek embertársaink rólunk, hanem saját magunkat vizsgálhatjuk meg, kapunk betekintést önmagunkról azáltal, hogy hogyan viszonyulunk másokhoz. Honnan is tudhatnánk meg, hogy például egy vitás helyzetben, ahol meg kellene védeni magunkat, hogyan és milyen stratégia alapján vagyunk erre képesek, vagy sem, ha nincs a környezetünkben senki sem? De ez csak egy kiragadott példa. Az alapjai ennek a viszonyulásnak pedig hol máshol keresendőek, mint a legelső életéveinkben, a gyermekkorban és a családban, ahova születtünk.

A szociológusok, pszichológusok már leírták többször is, hogy a család, ahova megszületünk, a környezet befolyással van a személyiségünk alakulására, életbeli lehetőségeinkre. Azok, akik az asztrológiát valóban ismerik, mint tudományt, nagyon jól tudják, hogy a születés percre pontos ideje, meghatároz sok személyiségvonásunkat. Magyarázatot ad arra, hogy mit miért és hogyan fogunk cselekedni. Rámutat azonban arra is, hogy mit fejleszthetünk önmagunkon.

A pszichológia is már sok elméletet állított fel a különböző személyiségjegyekről, gondoljunk csak Carl Gustav Jungra például. Vagy mint tette ezt Hippokrátesz vagy Paracelsus az orvoslás terén, hiszen rámutattak arra, hogy a személyiség és a szervezet működése között összefüggés van. Persze ez még mindig csak féligazság így is. Egyrészt alapvetően minden tudományág, ugyanazt mondja el több szempont alapján. Réges régen egy gyógyítónak értenie kellett például az asztrológiához, ami ugye ma már csak áltudomány sokak szemében. A mai világ azt mutatja, hogy az emberiség tudása bár növekszik rendületlenül, azonban széttagolt mindent külön területekre és már nem igazán látszanak a különböző területek egymással való összefüggései. Pedig a lényeg ebben van. A holisztikus szemlélet ezzel szemben arra törekszik, hogy a széttaglalt területeket egy egésznek tekintse, hiszen szervesen összefüggenek egymással.

Az, hogy összefüggenek egymással azt is jelenti, hogy egymást segítik, vagy egymást gátolhatják, amennyiben nincs meg az átjárhatóság a szétdaraboltság következtében.

Az emberek viselkedése attól függ, hogy felnőtt korára milyen személyiséget tudott magának összerakni abból, amit a személyiségének az alapvonásai meghatároznak, ahogyan a szülei nevelték, amilyen mintákkal találkozott a szűk családjában, illetve az őt körülvevő környezetben a felnevelkedése és tanulmányai során. A gyermek is tapasztalja az életet, véleménye lesz róla. A kamaszkor az az életkor, amikor a lényegi kérdés az, hogy mit visz tovább mintaként a felnőtt életébe, és mi lesz a változtatandó a mintából. A gyermekkor meghatározza így azt is, hogyan viszonyul a másik emberhez.

• Egyenlőnek tekinti-e vagy éppen lenézi a másik embert?
• Kit és mit tart példának, követendőnek?
• Tud-e alkalmazkodni, tud-e kompromisszumokat kötni?
• Meri-e a véleményét előadni, megvédeni, ha kell?
• Az elveihez ragaszkodik-e?
• Tud-e változtatni önmagán? Stb.

A személyiség persze a felnőttség kezdetére még nem egy stabil, és kész valami. Folyamatosan érik az embert a különböző benyomások, tapasztalatok, melyek óhatatlanul abba az irányba adnak késztetést, hogy vizsgálja meg önmagát, látásmódját egy vagy akár több területtel kapcsolatban is. Sokan azért hárítják a változást, mert azt hiszik, hogy ezzel feladják önmagukat. Persze előfordulhat ez is. De lássuk be, mivel emberből vagyunk, mindig ott van a tévedés lehetősége. Ez nem egy hiba, egy szándékos rossz az emberben, hanem természetes velünk járó folyamat. Sajnos sokan hittel vannak arról meggyőződve, hogy bizony mi úgy, ahogy vagyunk tökéletesek lettünk, nincs min dolgozni magunkon. Mindig lesz min dolgozni…

Társulások az életben

A legelső társulás a párkapcsolat. Két ember összeköti életét. A szerencsés esetben a felállás közöttük az lesz, hogy két egyenrangú fél találkozott, akik közösen élik életüket, közösen hoznak döntéseket, azonban az egyének megőrzik saját személyiségük egyediségét. Milyen nehéz is ez a gyakorlatban. Hiszen óhatatlanul hatnak egymásra, ami akkor is működik, ha ennek nincsenek tudatában. Míg pozitív tartalommal tudnak a másik emberhez hozzáállni, emelni egymást, addig minden rendben mehet. Szabadon és mégis együtt. Ez megkívánja a felektől, hogy odafigyeljenek a másik emberre és önmagukra is egyszerre. Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a két fél között ne lehetnének viták és nézeteltérések. Azonban az egymásra odafigyelő, egymás iránt és önmagáért felelősséget érző ember, a vitákat is tudja kezelni, kommunikál a társával.

Az egyensúly hihetetlen könnyen képes felborulni. Többnyire a bajok ott kezdenek el megmutatkozni, ha a közös döntésekből az egyik fél saját és egyedüli döntési jogot formál magának, vagyis kialakul az alá-fölé rendeltség, innentől már egy hatalmi játszma indul el a két ember között. Mi lehet ennek a hátterében? Aki fölé helyezi magát a másik félnek, az már nem egyenrangú párként tekint rá. Leértékeli őt. Azt gondolja, hogy sokkal többet tesz ő a kapcsolatért, a másik „csak” mondjuk a házi (láthatatlan) munkát végzi, bezzeg ő meg hozza a pénzt. De fordítva is nézhetjük, hogy az, aki több pénzt hoz a házhoz, többre tartja magát ezért. A másik fél pedig majd azzal érvvel, hogy nekem a munkahelyen is helyt kell állnom, utána ott a háztartás, tehát én dolgozom többet, akkor is, ha kevesebbet hozok haza…

Igazat már nem is érdemes tenni a témában, mert nem az a lényeg, hogy kinek is van igaza, akár mindkettejüknek az van. Nem tiszteli egyik sem a másikat, oda a közösség alapelve a két ember között. Nem látják már ilyenkor, hogy miért is vannak együtt, hogy szerették valamikor egymást, de már csak a legyőzendő, lenézendő felet testesíti meg a párjuk.

Az élet pedig nagyon sok olyan helyzetet tud kreálni, amely végül is próbára teszi a két ember szeretetét, elköteleződését egymás iránt.

A társadalom

Ezek a jelenségek azonban megjelennek a nagyobb társulásokban is. Munkahelyi közösségekben, ahol a mezei kis alkalmazottak igyekeznek helyzeti előnyt szerezni a nagyobb fizetés vagy előrelépés reményében. Az igazi emberi elvek, hogy megmutatom mit tudok, mire vagyok képes, nem igazán működnek. Segítem a másik ember munkáját például. Vannak akik, esélyt sem kapnak arra, hogy megmutathassák magukat, mert annak lesz lehetősége erre, aki a felfelé nyalást, lefelé taposást képes elsajátítani. Csak így félrecsúszik minden. Ezt láthatjuk a mai Magyarországon bőven. Ilyen hozzáállással pedig az emberek képtelenek arra, hogy valami közös ügyért összefogjanak. Az eszmétől, a céltól, az elvektől sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen nyereséggel, hatalommal jár valami. És az ember eladja magát.A mindennapi élet nehézségei, elvonják az ember gondolatait a pozitív dolgoktól, az örömtől. Már-már vannak emberek, akiket a káröröm életet. Ha nekem nem jó, másnak se legyen.

A gyerekeinknek elfelejtettük megtanítani, hogy mik a valódi emberi értékek. Belehajszoljuk őket, hogy a pénz és a hatalom az egyetlen, amiért érdemes küzdeni. Az eszköz pedig nem számít, csak hogy érd el a hatalmat. Ne foglalkozz mással, csak magaddal. Ha máshol nem megy, akkor a családtagjaid felett. Persze ez hamar megbosszulja magát, mert az ilyen gyerek a szülővel sem fog foglalkozni, legfeljebb azért, amit lehúzhat még róla. Ez sem szeretet, sem tisztelet, csak kihasználás a javából. Hogyan tudnak majd az ilyen felnőttek egy nemes ügyért, a másik emberért bármit is tenni csak úgy önzetlenül?

Már a saját generációm is így lett nevelve. A magyar társadalom csak a fotelből ülve képes némi véleményt alkotni, az is egyre siralmasabb, hiszen döntően arról szól, hogy ha nem értesz velem egyet, trágár módon osztom majd neked az észt… Csoda, hogy képtelen mindennemű összefogásra a magyar társadalom? Tisztelet a kivételnek. Mert még mindig vannak olyanok, akiket nem kizárólag az önös érdekeik vezérelnek, akik ragaszkodnak a valódi értékekhez, a becsülethez, a tisztelethez, a jósághoz, a könyörületességhez, akik nem mások kárán akarnak felkapaszkodni, akik lehajolnak az elesettekhez, akik még tenni akarnak azért, hogy jobb lehessen majd egyszer.