Azt hiszem nem túlzok vele, hogy a megfelelési kényszer így vagy úgy, de szinte mindenkit érint. Van, akit nagyon, van, akit kevésbé. Azokat az embertársainkat, akiknek az életében előkelő helyet foglal el a megfelelés, a mindennapjaikat igencsak meg tudja keseríteni. Személy szerint engem is intenzíven érint, sokat tettem már azért, hogy felszámoljam, azonban akad még munkám vele.

A megfelelési kényszer kialakulása

Mint minden tulajdonságunk, mely a személyiség másokhoz való viszonylatában szerepet játszik, bizony a gyermekkorunkból fakad. Ismét a bűvös szocializációnál és a szüleinknél kell keresnünk a probléma gyökereit.

Elsősorban a szülők mutatnak a felcseperedő gyermeknek mintát és útbaigazítást is ezen a téren. A kisgyermek megtanulja, hogy az életkorának megfelelően éppen milyen elvárásokat kell illetve illik teljesítenie ahhoz, hogy rendben érezhesse magát a szülei szerint. A szülő jó esetben mindig visszajelez a gyermeknek, hogy ügyes volt-e, jól csinált-e valamit. Mi a helyes, mi az elfogadott a családban. Ezekre az íratlan szabályokra szüksége van minden gyermeknek, nem élhetünk bele csak úgy a vakvilágba. Tulajdonképpen ez is egyfajta értékrendet képvisel. Az együttélés szabályai feltételezik, hogy az ember nem feltétlen csinálhatja minden esetben azt, amit akar, vagyis alkalmazkodnunk kell a család többi tagjához. Későbbiekben pedig az óvodában, iskolában is egy csomó szabállyal és elvárással találja magát szemben a gyermek, melyekhez szintén muszáj alkalmazkodni.

A szülői elvárások

Természetesen minden szülő vágya a legtökéletesebb, legszebb, legszófogadóbb, mindent a legkorábban elsajátító gyermek. Ez az igény, a valóság meg a valóság lesz. A szülő szépen megfogalmazza magának az elvárásait csemetéjével kapcsolatban. A gyermeknek pedig illik ezt a szülői elképzelést megvalósítania. A baj ott fog kezdődni, ha a szülő elképzelései és a gyermek adottságai nem lesznek beszélő viszonyban egymással.

Gondoljuk csak el, hogy az anyukák egymás között a játszótéri eszmecserék alkalmával, hogyan egyeztetik össze, kinek a gyermeke mit is tud már. Gyakorlatilag a versenyeztetés megkezdődik mindjárt a születéssel. Az is gyakori, hogy a gyermek versenyeztetése már a szűk családban a testvérekkel, unokatesókkal való összehasonlítással megkezdődik. És kezdetét veszi egy olyan történésfolyam, mely – amennyiben a gyermek egyéni jellemzőit figyelmen kívül hagyja – teherként zúdul a gyermekre.

Kezdetben persze az elvárások azokra az elsajátítandó képességekre vonatkoznak, hogy mikor képes a baba felülni, felállni, járni, beszélni, mikor lesz szobatiszta, stb. Ahány gyermek, annyi időpont, ki mikor érik meg az adott feladatra. Még a testvérek sem feltétlen érik el a különböző állomásokat pontosan ugyanabban az időben vagy életkorban. Egy anyának akárhány gyermeke is van, ők mind különböző adottságokkal bírnak.

Az ovis évekkel, és majd az iskolai évekkel újabb elvárások kerülnek terítékre a gyermekekkel szemben. A tanulási képesség pedig korántsem lesz minden ugyanazon családban nevelkedő gyermek esetében egyforma. Akadnak olyan családok, ahol az egyik gyermek vígan egyetemig jut, míg a testvére inkább szakmát tanul érettségi nélkül.

Persze a szülő minden esetben csak jót akar gyermekének. Ezért akadnak olyan szülők, akik fittyet hányva a gyermek valódi képességeire a mércét jó magasra helyezik. Hogyan fog ez majd a gyermekre hatni? A túlzottan vagy irreálisan magas mérce pontosan a visszáját fogja előidézni. A sorozatos kudarcok előbb vagy utóbb a gyermek önbizalmát le fogják törni. A pozitív motivációhoz reális célok kellenek, melyek elérése sikerélményt okoznak a gyermeknek. De minek mindenből folyton versenyt csinálni? A tapasztalatok azt mutatják, hogy az életben való sikeresség nem következik a kitűnő tanulmányi eredményből.

Azok a szülők, akik a gyermekeiket kiteszik az elérhetetlen eredmények kudarcainak, csak mert ők egyetemi teljesítményt szeretnének az általános iskolás csemetétől viszont látni, valójában nem a gyermek sikere és boldogulása miatt teszik ezt. Sokkal inkább a saját meg nem valósított vágyaikat szeretnék a gyermeküktől elvárni vagy egyszerűen dicsekedni szeretnének, a gyermekük teljesítményével. Talán ettől érzik, hogy milyen jó szülők is ők. De vajon ezek a szülők nem a másoknak megfelelés kényszerének az áldozatai ezáltal? Magukat sikertelennek könyvelik el, de majd a gyerek által megmutatja ország-világnak, hogy milyen jó anyák vagy apák. Valójában a gyermek által elért eredményeket elsősorban a saját eredményüknek akarják feltüntetni, jóllehet – bár részük vitathatatlan benne – mégis elsődlegesen a gyermek munkája benne a legnagyobb.

A túlzott elvárások következményei

„Szerencsés” esetben csak a gyermek önbizalma kerül le a pincébe. „Rosszabb” esetben súlyos pszichés tünetekkel és zavarokkal lesz kénytelen a gyermek megbirkózni. Lázadni fog, kezelhetetlenné válik, magatartás zavaros lesz, és jöhetnek a szép mozaik szavak, SNI, ADHD és társai. Jöhetnek a jobbnál jobb gyógyszerek, csak hogy a gyermek egyre jobban teljesítsen. Ja, hogy akadnak olyan gyerekek, akik hallucinálni kezdenek az ilyen szerektől? Sebaj, amikor egyre jobb teljesítményre lesz képes… Na de miért és milyen áron?

Az ilyen szülők bár látszólag a gyermekükért cselekednek, ráadásul szeretetből, meg sem látják, hogy a gyermeknek ez nem jó, szenved a szeretett gyermek. Bár az, aki nem veszi észre, hogy a gyermeke a túlzott elvárások miatt kudarcot kudarcra halmoz, vagy egyszerűen elfárad és pihennie, vagy simán gyereknek kellene lennie, nem a gyermekét valóban szerető szülők körébe tartoznak.

Az igaz, ahhoz, hogy a gyermek fejlődni legyen képes, ösztönözni lehet őt mindig egy kicsit nagyobb teljesítmény elérésére, de ennek a következő lépcsőfoknak kell lennie, és nem mindjárt a lépcső tetejének… Azt pedig látnia kell a szülőnek, ha olyat vár el a gyermektől, mely már sok.

Az sem mindegy, hogy a szülő hogyan reagál a kudarcra. Leszidja, lehülyézi a gyermekét vagy bátorítólag áll a sikertelenséghez. Akadnak szülők, akiknek csak a jeles és kitűnő osztályzat elfogadható. És az ő szemükben a további osztályzatoktól már a világ össze is dőlt. Elfelejtik, hogy ők sem kaptak minden esetben jelest. Milyen szomorú a bizonyítvány osztások idejében otthonról elmenekülő vagy esetleg öngyilkos gyermektörténetek! Ezek a gyermekek már a megfelelési kényszer miatt cselekedhetnek ilyenkor, szégyellik az eredményüket, esetleg a gyengébb teljesítményért a szülőktől retorzióra számíthatnak, verésre, szidásra, megszégyenítésre, büntetésre vagy egyszerűen, de annál szörnyűbben érzelmi zsarolásra. Nagyszerűen lehet a gyermeki lelket megnyomorítani a szeretet megvonásával.

Szófogadási körkép

A gyereknek kutyakötelessége a szülőknek és felnőtteknek mindenáron és körülmények között szót fogadni. Vannak szülők, akik ezt kőkeményen betartatják a gyermekükkel.

Ha a szülők reális elvárásokat és értékrendet közvetítenek a gyermekük felé, nyilván a szófogadás is erről fog szólni, melyet igen tartson be a gyermek. Sajnos ez nincs minden esetben így. Mert például szófogadási kérdéssé tenni azt, hogy például a gyermek egyen meg olyan ételt, amit esetleg nem kedvel, nem ízlik, és az engedetlen gyermeket ezért megbüntetni, nem nevezném normálisnak.

Továbbá, ha a gyermekét a szülő nem képes megismerni, magyarán nem figyeli a gyermek viselkedését, személyiségének vonásait, és nem ahhoz igazítja nevelési elképzeléseit, könnyen szófogadatlan gyermek lesz a gyermekből. Például egy rajzolni szerető kisfiút arra kötelezni, hogy foci edzésekre járjon, mert apuka életéből ez kimaradt, helytelen. Nem a mozgás a probléma, mert arra szüksége van a gyermeknek, de mondjuk éppen a foci nem tetszik neki, ezer más mozgás lehetőséget lehet helyette találni.

A lényeg, ahogy cseperedik a gyermek, a szülőnek illik őt bevonnia bizonyos családi döntésekbe, természetesen a gyermek életkorának megfelelően. Ezzel a feltétlen és mindig mindenben a szülőnek igaza van helyett, a gyermek megtanulja, hogy hogyan kell a másik emberre odafigyelni és közösen döntést hozni.

Azokban a családokban, ahol a szülői elképzelés kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen, a gyermek azt fogja elsajátítani, hogy a hierarchiában felette állónak mindig és minden esetben gondolkodás nélkül engedelmeskedni kell. Megkérdőjelezni semmit sem szabad, vagyis a gyermek véleménye soha semmilyen esetben sem kaphat hangot. Persze az ennek engedelmeskedő gyermek egy „angyal” lesz, szülei büszkesége. Csakhogy felnőve ebből sok-sok kellemetlensége fog származni. Nem lesz vagy nem meri a saját véleményét megfogalmazni, elmondani. Nem tanulja meg az önmagáért kiállást. Ugye nem kell ecsetelgetnem, hogy bizony sokan küzdünk ezzel a problémával. Ragadunk bele olyan megalázó élethelyzetekbe, melyekből csak is az önmagunk érdekében tett cselekedettel lehetséges kimászni.

A másik kimenetele ezeknek a gyermekkori mintáknak, hogy felnőve a gyermek a saját akaratát minden áron érvényesíteni akarja és ráerőlteti majdan másokra. Bár itt látszólag ki fog állni magáért, de a módja az lesz, hogy átgázol ezért mindenkin, jó nagy álca arca lesz, mely mögött egy elnyomott és kisebbségi érzésektől szenvedő emberke fog rettegni a valóságban.

Megfelelési kényszer

Amennyiben a szülők a feltétlen engedelmesség hívei a gyermeknevelésben, és nem engedik, hogy gyermekük az életkora növekedésével saját véleményt formálhasson, merje is elmondani, az engedetlen és szófogadatlan gyermeket rossz gyermekként fogják megbélyegezni. Aztán ezt lehet újra és újra szajkózni a gyermeknek, hogy te milyen egy elviselhetetlen rossz vagy, nem lesz belőled így soha senki, egy nulla vagy fiam, hülye vagy, buta vagy, nem viszed semmire sem az életben, stb.

Az érzékeny gyermek pedig magára veszi ezeket a szülői bírálatokat, elhiszi, és megvalósítja nagyon könnyen a szülők vágyait, miszerint tényleg nem sokra fogja tudni vinni, mert az önbizalmát sikeresen zúzta össze a szülői elvárás és megbélyegzés.

Vagy fejébe veszi, hogy igyekszik a szülei örömére teljesíteni és jó gyermekké válni. Ezzel pedig kezdetét veszi a megfelelés kényszerré válása. Mely nem fog befejeződni azzal, hogy a gyermek felnő és felnőtt életét kezdi élni. Az élet minden területére beférkőzik a megfelelési kényszer, hogy jónak és szófogadónak, engedelmesnek kell lennie. És bár jót akar, jó akar lenni, az egyik legnagyobb zsákutcába vezet ez a gondolkodás mód.

A folytatásban a megfelelési kényszert tovább boncolgatom immáron a felnőttek életében.