Az önkéntes munka, a köz javáért végzett bármilyen ellenszolgáltatás nélkül végzett jó cselekedet nemesíti az embert. Ebből az is következik, hogy gyermekeinket illik ilyen irányba is nevelni. Azonban azt is látnunk kellene, hogy a mai életmódunk, a fogyasztói társadalmi kényszerben való létezésünk ellentmondásban áll az önkéntes munka nemes eszméjével.
Mi az önkéntesség?
Az önkéntesség…
.…olyan tevékenység, melyet egyénileg vagy csoportosan, rendszeresen vagy alkalmanként, belföldön vagy külföldön a közös jó érdekében személyes akaratból végeznek anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Az önkéntes tevékenység közvetlen anyagi haszonnal nem jár annak végzője számára, továbbá az önkéntes nem helyettesíti a fizetett munkaerőt. Az önkéntes nem elsősorban saját családjának segít, munkálkodása hozzáadott értékként jelenik meg a fogadó szervezet életében. A tevékenység megvalósulhat non-profit, civil szervezet, vagy állami intézmény-, ritkább esetben for-profit szervezet (cégek , vállalkozások) keretein belül. Előnye, hogy elősegíti a társadalmi beilleszkedést, hozzájárul a szegénység, a kirekesztődés csökkentéséhez és a teljes foglalkoztatottsághoz. Az önkéntesség segít környezetünk és közösségünk jobbá tételében.
Bár anyagi ellenszolgáltatás nem jár az ilyen tevékenységért, nem marad viszonzatlanul még sem az önként végzett tevékenység. A jó érzés, hogy hasznára váltam másoknak, tettem a közösségért valamit, pozitív energiaáramlást indít el, feltölti az embert energiával. Valójában az önkéntesen végzett munka a szó nemes értelmében szolgálat. Sajnos mai világunk a szolgálat szavunkat is eldeformálta már. A szolgálat értelmezésekor hamarabb jut eszünkbe a szolgaság, vagyis egy alárendelt és kiszolgáltatott helyzet. Természetesen itt nem erről van szó.
Hiszek az ember alapvető jóságában. Bár a világunkat elnézve, sokkal több rosszat és negatívat láthatunk, mint jót. A sok rossz (szegénység, kirekesztettség, stb) látványa az embert arra kellene sarkallnia, hogy tegyen valamit önszántából a lehetőségeihez mérten, mellyel enyhítheti mások szenvedését vagy nélkülözését.
Fontos, hogy gyermekeinket úgy neveljük fel, hogy nyitottakká váljanak a tőlük nehezebb helyzetben élők szenvedéseire, az elhanyagolt környezetre, stb. Ennek első színtere maga a család lesz, a szocializáció alapjai. A gyerekek játszva tanulnak. Az önkéntes segítség elsajátítása ott kezdődik, amikor a kisgyermek segíteni akar az édesanyjának vagy az édesapjának a tevékenységében. Ezért sem jó, ha a szülő az idő hiánya miatt vagy türelmetlenségből nem fogadja el a gyermek „segítését”. Vagy a felnőtt nem viszonozza a „segítséget” egy-egy dicsérettel és köszönömmel. Ezek az apróságnak tűnő részletek hivatottak megtanítani a gyermeknek, hogy adni öröm. Igen nem kizárólag anyagi tárgyakat lehet adni, de ezt valahogyan idő előtt kiöljük a gyermekeinkből. Sőt fokozatosan önzővé neveljük őket a helytelen hozzáállásunkkal. Ennek persze számtalan oka van, most nem mennék bele, mert valójában nem erről szól az írásom.
A gyermek nevelése napjainkban nem kizárólagosan a szülők feladata. Illetve hibás elvárás lenne annak tartani. Mivel a gyermekek az életkoruknak megfelelő gyermekintézményekben vannak a nap jó részében, a nevelésükben előkelő helyen szerepelnek az óvó nénik, tanító nénik és a sok-sok pedagógus az érettségiig. Mind példát mutat a maguk módján.
Tegye mindenki a szívére a kezét, és gondolja végig, hogy milyen példát mutatott gyermekének vagy a munkája során rábízott gyermekeknek az önkéntesség terén!
Illene eldönteni végre ezen a ponton azt is, hogy valójában, a nők és anyák részéről otthon végzett fizetetlen munkák sorát milyen kategóriába helyezzük. Ugyanilyen tevékenység természetesen a férfiak részéről végzendő ház körüli tevékenység is. Hozzá tartoznak az élethez, kötelező ellátni egy részüket, fizetés és megbecsülés sem jár érte jó néhány családban. Természetesnek vesszük, hogy valaki ezeket elvégzi. Sem a társadalom nem nézi és tiszteli, a kormányzat szintúgy. Persze ezek nem tartoznak az önkéntes munka fogalmához, még sem választhatóak teljesen el egymástól. Ha egy gyermek úgy nő fel, hogy ezeket a munkákat a legtermészetesebb módon nem tanulja meg becsülni és megköszönni, lehet-e majd belőle olyan fiatal ember vagy felnőtt, aki önkéntes munkát lesz képes szívből végezni?
Az önkéntes munkának pedig van egy olyan tényezője, melyet nem mindenki tud mai szép világunkban megoldani. Ez nem más, mint az idő. A nap 24 órája bizony rendesen leterhelt a dolgozó emberek számára. A pihenésre sokaknak így is alig marad ideje. Hogyan tudnánk így példával járni a gyermekeink előtt azzal, hogy önkénteskedünk? Amennyiben pedig a megélhetésünket újabb és újabb munkák elvállalásával kell kipótolnunk, nem feltétlen lehetünk nagyvonalúak, mert a sárga csekkjeink könyörtelenek. Persze lehet, hogy több örömet okozna számunkra az önként, szeretetből végzett tevékenység, mint amint a fizetésünkért végzünk.
Kormányzatunk célul tűzte ki, hogy a fiatalokat önkéntességre kell nevelni. Törvényt is alkottak róla.
1. 1. 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről
(Hatályos: 2015. I. 1-től)
(Részlet a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvényből) 4.§ 15. közösségi szolgálat: szociális, környezetvédelmi, a tanuló helyi közösségének javát szolgáló, szervezett keretek között folytatott, anyagi érdektől független, egyéni vagy csoportos tevékenység és annak pedagógiai feldolgozása,
6. § (4) A középiskola elvégzését közvetlenül követő érettségi vizsgaidőszakban az érettségi vizsgák megkezdésének feltétele ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének igazolása, kivéve
a) a felnőttoktatásban részt vevő tanulókat és
b) azon sajátos nevelési igényű tanulókat, akiket a szakértői bizottság javaslata alapján a közösségi szolgálat alól az igazgató határozatban mentesített.
Szülőknek, diákoknak segítség az önkéntes munkával kapcsolatban az alábbi oldalon.
Nem vitathatjuk, hogy nemes a szándék. Csak…
- Önkéntes-e az, ami kötelező?
- Célját éri-e így a szándék?
- Akik törvénybe iktatták ezt a kötelező önkéntes munkát, arra hivatkozva, hogy gyermekeink legyenek szociálisan érzékenyek a rászorulók igényeire, tegyenek értük, ők milyen példát mutatnak ezen a téren?
Milyen is kormányzatunk példamutatása ezen a téren?
Bort iszunk és vizet prédikálunk a javából…
Kormányzatunk hozzáállását az önkéntes munkát végző civilekkel kapcsolatban nagyon szépen megfogalmazta L. Ritók Nóra egyik írásában. Részletek a cikkből:
Szóval, ott vagyunk, hogy a három “t”-t, a tiltott-tűrt-támogatott kategóriákat most a bőrünkön érezzük. Nagy jövőképe pedig egyetlen kategóriában sem lehet ma a civil szervezeteknek. Azt hiszem, még a támogatottban sem. Mert nekik is ott lebeg a fejük fölött annak a lehetősége, hogy meddig lesz így, és mi lesz azután? Mert nincs véglegesen semmi, minden változik, változni fog. Ahogy az ellenségkeresés nő, és az indulatok feszülnek, az rémületes. Ha a bosszúállás érzése felülkerekedik, bármelyik oldalon, mindegy mikor, az beláthatatlan következményekkel járhat.
Sokat gondolkodom azon is, törvényszerű volt, hogy a politika így áthasson mindent? A civil szervezetek világát is? Sokat vesztettünk abból, ami korábban volt. És fogalmam sincs, mikor és hogyan kerülhet minden a helyére újra….
Az igazi baj azzal kezdődött, hogy kimentünk a gyerekek családjaihoz. És innen egy egyre bővülő problémahalmazban találtuk magunkat, egy olyan helyzetben, ahonnan az állami rendszer hiányosságai nagyon világosan és nagyon élesen kirajzolódnak. Elkezdtünk ezekben dolgozni, a kezeletlen folyamatokban, a látszatmegoldások, szőnyeg alá söpört problémák rendszerében, ebben a kormányokon át félrekommunikált, eltitkolt, vagy áthazudott helyzetben, amiben generációk óta élnek családok, születnek gyerekek, és amit még láttatni sem lehet úgy, hogy az ember ne konfrontálódjon a döntéshozókkal.
Aki ezt láttatja, aki nincs csendben, az ma civilként hamar furcsa helyzetbe kerül. „Rossz” civil lesz, akit betolnak a politikába, akár akarja, akár nem, és kiszorul a kommunikációjával is az ellenzéki sajtóba. Egy ilyen probléma, amiben mi dolgozunk, az demokráciadeficittel is terhelt, sőt, sok esetben alapjogokat is sért, pl. a szegregált oktatás terén. És ez tovább fokozza a bajt. Egyre több a konfrontálódás, és elfogynak a pályázati lehetőségek, vagyis azok vannak bőven, de csak a „jó” civileknek elérhetők.
Közben egyre több területen kell dolgozni, segíteni, a szegénység mindent áthat, az élet minden területén újabb és újabb problémák bukkannak elő. Már nem lehet önkéntes munkában győzni, az iskola mellett, már főállású munkatársak kellenek, infrastruktúra, forrásteremtési tudás, társadalmi vállalkozás, és már itt vagyunk, ahol most, hogy foglalkozásunk lesz az, hogy civilek vagyunk, civil szervezetnél dolgozunk.
Ha nem lenne ekkora munka, ekkora a probléma, nyilván győznénk úgy is, mint az Észak- vagy Nyugat-Európa országainak civiljei. Dolgoznánk, más munkahelyen, és pusztán a szolidaritás miatt, mert úgy érezzük jól magunkat a bőrünkben, heti pár órában önkénteskednénk valahol. Akkor nem kellene megtanulnunk az üzleti tervezést, hogy a társadalmi vállalkozásunk visszaforgatható bevétele segítsen valamit a fenntartáson. Akkor nem kellene küzdenünk, hogy a jog útvesztőjében igazoljuk: közhasznú szervezet vagyunk. És nem kellene külföldről támogatást keresni ahhoz, hogy egy-egy projektet le tudjunk bonyolítani….
Pedig minket nem érdekel a pártpolitika. Csak dolgozni akarunk. Azért, hogy ne éljen ennyi ember szegénységben, esélytelenségben. Akiken mi segítünk, azok nem tudják, mi az a civil törvény. Nem tudják, mit jelent a választási kampány. Ők csak azt értik, hogy van, aki segíteni akar és tud is rajtuk. Még van. Még vagyunk.
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható el.
Csak röviden egy-két hír a napokból arról, hogy kormányunk mennyire is mutatja meg gyermekeinknek és felnőttjeinknek, milyen a szociálisan érzékenység Fidesz módra…
Bevezették a töltöttkáposzta-adót Debrecenben
A debreceni uraságok nem veszik észre, nem az összegről szól a történet. Sajnálom, hogy a város vezetői tanultnak tűnő emberekként nem voltak képesek felfogni, azokat kötelezni – akár egy forint – “töltöttkáposzta-adó” fizetésére, akik az éhezőknek saját pénzükből meleg ételt adnak, az arcul köpése, megcsúfolása azoknak az örök értékeknek, amelyek emberré tesznek bennünket. Bár a NER-ben emberi értékekről, erkölcsről, humánumról beszélni elég nevetséges. Arcátlanság az egész, méltatlan a város hagyományaihoz. Debrecen versenyben van azért, hogy a kapzsiság, a mérhetetlen emberi butaság mintavárosa legyen.
Gyors halált mindenkinek!
Az Orbán-kormány sokszor és sokat beszél arról, hogy milyen fontos az idősek tisztelete és megbecsülése, hiszen ők egész életükben értünk dolgoztak. Csakhogy az idősek tisztelete a legkevésbé sem merül ki abban, hogy karácsonykor megdobjuk őket néhány ezer forinttal vagy egy-két Erzsébet-utalvánnyal. A mindenkori kormány egyik alapvető feladata, hogy az életüket végigdolgozó emberek számára biztosítsa a körülményeket a méltó halálhoz is. Aki erre nem áldoz, a pénzt kénye-kedve szerint másra költi, az nem tiszteli az időseket. Legfeljebb a szavazatukra hajt.
Havonta ezer család veszíti el lakását a hitelek miatt...
Ennek ellenére még mindig a devizahitelek okozzák a legfőbb problémát, havonta ezer család veszíti el ugyanis a lakását a mára már forintosított devizahitelek miatt.
A legfrissebb adatok szerint a III. negyedévben 2922 lakást kellett kényszerből értékesíteni, 2013 óta viszont 44 ezer család ingatlanát adták el – ebből 31 ezer a Nemzeti Eszközkezelőhöz került, 10 ezret maguk a tulajdonosok adtak el, 4 ezret pedig a bankok.
Novák Katalin szerint a gyermekek nem éheznek
Emlékszünk bizonyára Hegedűs Zsuzsára, aki azzal a kijelentésével vonult be a köztudatba, hogy Magyarországon megszűnt a gyermekéhezés. A disznőkkal és napos csibékkel pózoló, az országban egyszerre két Audival közlekedő asszonyság ellentmondást nem tűrően bizonygatta, hogy ez márpedig így is van.
Nos, Novák Katalinnak sikerült megfejelnie ezt az evidenciát, ugyanis azt nyilatkozta: olyan, hogy gyermekéhezés nincs, az csak ócska demagógia.
Ha hasznosnak ítélte meg a kedves olvasó az olvasottakat, viszonzásként katt ide.
Facebook-oldalunkat pedig itt like-olhatja.
