Ember tervez, Isten végez. Nem véletlen a szólás. Hogy mi miért történik az életben velünk, nem gondolom, hogy pusztán a véletlen rovására lehetne írni. Azt sem gondolom, hogy csak úgy – pusztán a kicseszés miatt – alakulnának a dolgaink, ahogy alakulnak. Sokkal inkább vallom, hogy minden okkal történik velünk az életben. Persze ezek az okok nem feltétlenül válnak előttünk nyilvánvalóvá, de ahogy történtek a dolgok, úgy voltak rendjén.

Semmi sem történik velünk értelmetlenül. Hiába lehet a történés rossz és fájdalmas vagy csodás és kellemes, éppen arra a történésre volt szükségünk, ami megesett velünk. Értünk és nem ellenünk alakult úgy, ahogy.

A napokban történt sajnálatos tragédia kapcsán szeretném a gondolataimat leírni. Egy eltávozott édesanyáért, három fél árva piciny gyermekért és egy hatalmas feladat előtt álló édesapáért. És természetesen bárkiért, akiket nagy veszteség ért az életben.

A veszteséget bizony fel kell az embernek dolgoznia. A halál az ember legnagyobb félelme, ha beismeri, ha nem. Félünk tőle, mert valami visszavonhatatlanul végleges. Fájdalmas elveszíteni a szeretett társunkat, szülőnket, gyermekünket. Van, amivel rendre tudjuk, hogy számolnunk kell előbb vagy utóbb. Értem itt alatta azokat a hozzátartozóinkat, akik idősebbek tőlünk, korban jóval előttünk járnak. Ezt még meg is értjük valahogyan. De az olyan értelmetlennek tűnő veszteségeinket, amikor a korban hozzánk közelálló társ, esetleg gyermek elvesztésével kell bármelyikünknek szembenéznie, nos ezt nem érezzük rendjén valónak.

Félelmeinket elsősorban az generálja, hogy nem értjük az e mögött álló törvényeket és okokat. Gondolhatnánk, hogy a vallásos ember könnyebb helyzetben van, mivel hisz valamiféle túlvilágban, feltámadásban. Számomra azonban a keresztény világ hitrendszere ezzel kapcsolatban sántít. Sokkal érthetőbb az a hozzáállás és világlátás, mely keleten jellemzi az embert. Az újjászületésben vagy lélekvándorlásban való hit sokkal inkább átsegíthet ezen az állapoton. Csak a hit ilyen szempontból még mindig „csak” elképzelés, és nem bizonyosság. Mondhatnánk biztosat csak majd a saját távozásunk után tudhatunk.

Azért ez sem igaz teljesen.

Az emberi élet céljának kutatása mindenki előtt nyitva áll. Azok, akik elindulnak feltárni világunk működésének rendjét, keresik és kutatják az életet működtető valódi törvényeket, sokkal közelebb juthatnak élet és halál misztériumának megértésében.

Az éppen megszülető családot ért hatalmas tragédia kapcsán – olvasva a kommenteket – elgondolkodtam azon, hogy miért jön az az első reakció az emberek zömétől, hogy nyilván műhiba történhetett. Olyan benyomást kelt, mintha valakinek mint bűnösnek ott kellene állnia az események alakulásában és pont. Persze az ember magyarázatokat keres, ez természetes is. De vajon miért nem merül fel, hogy egyszerűen az érintett lelkeknek ez volt a sorsuk? Ja, hogy sokan nem szeretik a sorsot, mert valami kényszert éreznek belőle, melyet nem lehet az emberi akarattal befolyásolni, hogy hol van a szabad akarat kérdése… Furcsa, amikor valaki a sors létezését tagadja, ugyanakkor a véletlenben pedig hisz. Persze a véletlen a legtöbb ilyen esetben csak annyit fog jelenteni, hogy szerencséje vagy pechje volt.

Kizárólag ésszel és logikával nem lehet megérteni az ilyen eseményeket, erre csak a szív bölcsessége képes.

Az ész az embernek nem azért adatott, hogy a természet felett uralkodjék, hanem, hogy azt követni s annak engedelmeskedni tanuljon.

Eötvös József

Túlélni az ilyen jellegű sorscsapásokat  a sorssal szembeni alázattal lehetséges csak, elfogadni, ami van.

Az embernek akkor kell e földi világból távoznia, ha már teljesítette vállalt feladatát jelen életére nézve. Persze vannak olyan embertársaink, akik szépen a vállalt feladatuk mellé navigálnak, és bár a sors folyamatosan igyekszik visszavezérelni a helyes útra, nem mindenki hajlik erre, így amennyiben nincs a továbbiakban esély a vállalt feladat teljesítésére, az élet vége elérkezhet. Nekünk, emberi lényeknek nincs befolyásunk arra, hogy pontosan mikor jön el a megszületés pillanata, sem a távozás ideje. Az öngyilkosság egyfajta menekülés, a megtanulandó feladat elől azonban nem lehet ily módon elmenekülni, csak időt és életet veszíteni.

Akinek mennie kell a Földről, azt el kell engedni…

Üzenet a hátramaradóknak

Mindig a legnehezebb helyzetben a hátrahagyott emberek vannak. Jelen esetben egy édesapa, aki három kis csöppség elsődleges támaszává kell, hogy váljon. Ez akár még a mentőőv is a történetben, mert azt kiáltja, szükségünk van rád Apu! Összefogásra kényszeríti a családot, a nagyszülőket, akik pedig a gyermeküket veszítették el. Ugyanakkor a férjből apa lett, a szülőkből nagyszülők. Új feladatokat – új életcélokat hoz az életükbe. Ezt kell tenniük az eltávozott lélekért is, mert az élet él és élni akar. A gyermekeket fel kell nevelni. És mi más is lehetne az utolsó kívánsága az édesanyának…

A gyermekeket úgy felnevelni, hogy amennyire lehetséges ismerjék meg édesanyjukat. Ne is merüljön fel bennük sosem, hogy hibásak lennének azért, hogy ők ilyen áron élnek. Egyszerűen ők erről egyáltalán nem tehetnek.

Radnóti Miklós megrázó szavai saját születéséről:

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

 

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjuság!
A két halál megérte-é? -
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel, ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

Forrás

Nekünk, kivülállóknak

A sajtóból hamar utolérnek bennünket az ilyen hírek. Sajnos mai világunk célja lett a minél fájdalmasabb dolgok tálalása. Az ingerküszöbünk megemelkedéséhez a médiák jó munkát végeztek már eddig is. A kegyelet pedig nem igazán eszközük és erősségük.

De mit is üzen nekünk?

Gondolkodjunk el saját életünkön, hogy mennyire törékeny is lehet.

Gondolkodjunk el az élet és halál misztériumairól.

Amennyiben lehetőségünk adott, próbáljunk segíteni a családapán, akinek az élete gyökeresen megváltozott, fel kell adnia a jövőben a munkáját, ami ugye nélkülözhetetlen a megélhetéshez, a gyermekek felneveléséhez.

És itt álljunk is meg egy szóra. A munka és a bevétel létszükséglet. De nem minden munka végezhető gyermekneveléssel párhuzamosan, az apa foglalkozása tipikusan ilyen. Ezzel általában a nők szoktak szembesülni, választani munka és család között. Három gyermek pedig még egy családnak is bőven embert próbáló feladat mai világunkban. Ha meg a tetejébe ikrek…

Az egyszülős család is család. Bizony nem kizárólagosan válások következménye. Jó lenne, ha ezt a kis tényt a döntéshozók is megértenék végre.

Vajon a meddőség kérdését helyesen kezeljük-e manapság? Tényleg minden esetben ki kell forszírozni, hogy saját, vér szerinti gyermeke lehessen egy párnak? Mi van, ha valaki azért nem eshet teherbe, mert ezzel védi a sors a korai haláltól? Az örökbefogadás esetén is lehet a gyermeket sajátként szeretni. Aki különbséget érez a saját és a nem saját gyermek között, ott még lenne mit tanulni a szeretetről.

Kegyelettel emlékezzünk az elhunyt édesanyára, és küldjünk szeretetet, erőt az édesapának, gyermekeinek és a nagyszülőknek.

Közeledik a legnagyobb keresztény ünnep, a Karácsony, a szeretet ünnepe. Becsüljük meg azt, amink már van. Az élet törékeny és mi elpazaroljuk apró hitványságokra…