Azt hiszem nem túlzok vele, hogy a megfelelési kényszer így vagy úgy, de szinte mindenkit érint. Van, akit nagyon, van, akit kevésbé. Azokat az embertársainkat, akiknek az életében előkelő helyet foglal el a megfelelés, a mindennapjaikat igencsak meg tudja keseríteni. Személy szerint engem is intenzíven érint, sokat tettem már azért, hogy felszámoljam, azonban akad még munkám vele.

Az évet lezáró ünnep elmúltával a szerencsésebb embereknek még nem kell a dolgos hétköznapi kerékvágásba visszazökkenniük. Gondoljunk hát azokra, akik vagy a munkájuk jellege miatt vagy a munkáltatói hozzáállás miatt kénytelenek dolgozni menni. Persze azok, akiknek a munkájukból fakad, hogy ünnepnapokon is dolgozniuk kell, mint az orvosok és ápolónők, tűzoltók, áram-, víz-, gázszolgáltatóknál vagy a közlekedésben a kényelmünkért dolgozó embertársaink, stb. külön köszönetet és hálát érdemelnek ezért. Pedig nekik is van családjuk, szeretteik.

Az ember társas lény, igényli a kapcsolatokat egészen piciny korától kezdve. Szükséges és elkerülhetetlen a mindennapi életben, hogy érintkezzünk másokkal. Ennek ellenére sok embert érint manapság a magány. Azonban attól, hogy valaki egyedül él, még nem következik, hogy mindenképpen magányos is. Viszont szép számmal élnek családban olyan emberek is, akik a családtagok ellenére mégiscsak magányosnak érzik magukat.

A gondolkodó embernek nem kérdés, hogy világunk elég nagy bajban van. Ez a baj többrétű, és minden mindennel összefügg ismételten.

Mára elérte az emberiség – különösen a civilizált és roppant fejlett része –, hogy mindent pénzen mérünk. Az ember értéke pénzben kifejezve. A szeretet mértéke pénzben kifejezve.

Ember tervez, Isten végez. Nem véletlen a szólás. Hogy mi miért történik az életben velünk, nem gondolom, hogy pusztán a véletlen rovására lehetne írni. Azt sem gondolom, hogy csak úgy – pusztán a kicseszés miatt – alakulnának a dolgaink, ahogy alakulnak. Sokkal inkább vallom, hogy minden okkal történik velünk az életben. Persze ezek az okok nem feltétlenül válnak előttünk nyilvánvalóvá, de ahogy történtek a dolgok, úgy voltak rendjén.

Jó kérdés, de egyértelmű választ adni rá, nem is egyszerű…

Ki mikor… A felnőttség sok mindentől függ. Lehet vizsgálni több szempont alapján. Fizikailag, jogilag, mentálisan és szociális értelemben is.

Emberi mivoltunkból fakadóan hozzánk tartoznak az érzelmeink is, melyek bizony tudnak az életünk során kellemetlen helyzeteket kreálni. Ha szeretnénk meghatározni, hogy mit értünk érzelem alatt, rá kell jönnünk, hogy milyen nehéz is konkrétan megfogalmazni. Tudjuk miről is van szó, ennek ellenére csak körülírni lehetséges.

Az önkéntes munka, a köz javáért végzett bármilyen ellenszolgáltatás nélkül végzett jó cselekedet nemesíti az embert. Ebből az is következik, hogy gyermekeinket illik ilyen irányba is nevelni. Azonban azt is látnunk kellene, hogy a mai életmódunk, a fogyasztói társadalmi kényszerben való létezésünk ellentmondásban áll az önkéntes munka nemes eszméjével.

Áll már egy ideje világunk. Az emberiség történelmét réges-régóta átjárja az az értelmetlen viadal, mely a férfiak és nők között zajlik. Hogy ki is generálta ezt, nem tudom, nem is szeretném eldönteni. Értelme inkább a továbblépésnek lenne. Sokkal jobb lenne feladni végre a felesleges küzdelmet és megfogni egymás kezét.

Miről is szól ez a versengés? Ki az első? Ki a több? Ki az értelmesebb? Ki a vezető? Csak ezekkel a kérdésekkel és gondolkodásmóddal az a legnagyobb probléma, hogy további kérdéseket, értelmetlen versengések sorát generálja. A küzdő felek jó része fel sem fogja, hogy presztízs kérdést csinál ebből a sehová sem vezető értelmetlenségből.